Ha a századforduló küzdelmere a jelenlegi disztópikus helyzetünkből tekintünk vissza, megérthetjük, hogy napjaink küzdelmeiben mennyi minden forog kockán.
Ez a szöveg a PM Press kiadó által nemrég megjelent Another War Is Possible (Egy másik háború lehetséges) című könyv bevezetőjeként jelent meg, amely egy anarchista harci tapasztalatait dokumentálja, aki az úgynevezett globalizációellenes mozgalomban három kontinensen küzdött a kapitalizmus és az állam ellen.
A 20. század vége közeledett, és a kapitalizmus diadalt aratott.
A „valódi szocializmus” összeomlott. Mindenhol választásokat írtak ki, ezek új politikusokat juttattak hatalomra, akik neoliberális kereskedelmi megállapodásokat írtak alá. A diktatúrák helyébe a szabad piac lépett.
Francis Fukuyama „a történelem végének” nevezte el ezt az időszakot, kijelentve, hogy az emberiség ideológiai evolúciója véget ért, és a nyugati liberális demokrácia vált az emberi kormányzás végső formájává.
A politikusok, a marketingesek és a vállalatvezetők számára örömökkel teli időszak volt ez.
Az 1960-as évek társadalmi zavargásai elhalkultak. Az Egyesült Államokban a radikális politika nagyrészt szubkulturális körökben élt tovább – környezetvédelmi mozgalmakban, radikális könyvesboltokban, a hiphop és a punk szcénában. Európában a rave-partik, a szociális központok hálózatát működtető squatter mozgalom, valamint a 20. század közepének hatalmas mozgalmainak maradványai. Az ellenkező oldalon a fasiszták álltak, de nagyrészt ők is a szubkulturális körökre korlátozódtak. Ezeken a zárványokon kívül társadalmi béke uralkodott, mindenki csak a saját szeletét akarta megszerezni a tortából, vagy a szerencsére várt.
A bolondok paradicsoma volt. A globálissá vált kapitalizmus gyorsabban és messzebbre juttatta el a vagyont, mint valaha, de eközben azt egyre kevesebb kézben összpontosította, lassan elszegényítve a többséget. Az anarchisták tudták, hogy az új világrend körüli látszólagos egyetértés nem fog örökké tartani. Hamarosan újabb konfliktusok fognak kitörni, és a történelem tovább fog haladni. A valódi kérdés az volt, hogy hogyan húzódnak meg a határok.
Hardcore punk koncerteken találkoztunk. Olvastunk a Párducokról, a Yippiekről, a Rantersről, a Diggersről, az Up Against the Wall Motherfuckerről. Amikor megtudtuk, hogy valaki „NEVER WORK” (Soha se dolgozz!) feliratot festett a Boulevard de Port-Royal falára a 1968-as május felkelés során, szó szerint vettük, és bűnözői életre adtuk fejünket.
Mások más megközelítést választottak, más eszközökhöz folyamodtak. Mi felmondtunk a munkánkból, ők szakszervezeteket alapítottak a munkahelyeiken. Mi épületeket foglaltunk el, ők megszervezték a bérlőket. Mi elutasítottuk a formális szervezeteket, ők szövetségeket hoztak létre. Mi stoppal utaztunk az eseményekre, ők furgonokkal és felszereléssel érkeztek.
Aztán elkezdtünk találkozni konferenciákon és tüntetéseken. Egyszer minden lázadás összeér.
Egy anarchista a rendőrsorfal felett repül át az elvtársak karjaiba a 2001. január 20-i elnöki beiktatás elleni tüntetésen.
Szerencsére nem csak az anarchistáknak volt bajuk a fennálló renddel. 1994 első napján, éppen az Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Egyezmény hatályba lépésekor, a Zapatista Nemzeti Felszabadítási Hadsereg felkelést indított Chiapasban a mexikói kormány ellen, ezzel hatalmas példáját mutatva a neoliberális politikával szembeni alulról jövő harcnak. Az EZLN és más antikolonialista és antikapitalista mozgalmak által inspirált emberek világszerte tüntetéseket, hálózatokat, foglalásokat és globális akciónapokat szerveztek.
Az Egyesült Államok lakosságának többsége számára a hatóságokkal szembeni fellépés szokatlannak, ha nem egyenesen abszurdnak tűnt. A médiavállalatok újságírói még a kapitalizmus szót sem merték leírni, helyette „globalizációellenesség” kifejezést használtak, mintha mi egy világméretű szűklátókörű mozgalom részesei lennénk. A leghevesebb viták ekkor az „erőszak” körül zajlottak – pontosabban arról, hogy elfogadható-e az állami, állandó, központilag irányított erőszakra hasonló erőszakkal válaszolni. De a legnehezebb feladat mégis az volt, hogy az emberek el tudják képzelni, hogy a kapitalista világrend meghaladható és egy lehetséges egy másfajta világ.
Mindazonáltal néhány évig – mondjuk 1999-től 2001-ig – a globális színtéren a neoliberális kapitalizmus és az azzal szembeszálló grassroots mozgalmak közötti konfliktus volt a legfontosabb. 1999. június 18-án több ezer ember gyűlt össze Londonban a kapitalizmus elleni karneválnak nevezett akciónapon, amelynek során néhányuknak majdnem sikerült romba dönteni a londoni tőzsdét. A következő novemberben a tüntetők sikeresen blokád alá vonták és leállították a Kereskedelmi Világszervezet seattle-i csúcstalálkozóját. Az elkövetkező két évben szinte minden jelentős nemzetközi kereskedelmi csúcstalálkozót heves utcai összecsapások kísértek.
„Meg próbáljuk átmenni?” – kiáltottam, de már rohantunk is, egy pillanat alatt döntöttünk: „ Persze, csináljuk!!”, mire válaszolt már a hídon voltunk, és a túloldal felé rohantunk. Mögöttünk hallottam a durranó hangokat, ahogy a rendőrök könnygázt és gumilövedékeket lőttek; hallottam körülöttünk a lövedékek becsapódását, könnygázpalackok becsapódásának zaját, a sziszegő hangot, ahogy mérgező tartalmuk megtöltötte a levegőt; nem láttam semmit, a gáz ellepett mindent, csak az ismeretlen volt – és azon túl, ha elég szerencsések vagyunk, hogy eljutunk oda, a város, amit el kell pusztítani, és egy új világ, amit meg kell teremteni.
A tét sokkal nagyobb volt, mint gondoltuk. Ha a kapitalizmus vesztesei nem fogják fel, hogy maga a kapitalizmus az oka a szerencsétlenségüknek, de rájönnek, hogy a piac nem teljesíti az elvárásaikat, akkor fogékonyak lesznek a nacionalizmusra, a rasszizmusra, az idegengyűlöletre és a demagógiára. Ha meg tudjuk győzni őket, hogy a kapitalizmus a nyomorúságuk fő oka, akkor talán csatlakoznak hozzánk egy új társadalom felépítésében. Volt egy rövid időszak, amikor úgy tűnt, sikerrel járhatunk.
Ez volt az a háború, amelyben a könyv szerzője részt vett – egy háború, amelyet azért vívtunk, hogy megakadályozzuk az azt követő értelmetlen háborúkat. Egy olyan világért harcoltunk, amelyben minden ember egyenlő a másik szemében, és amelyben a profit nem állhat az emberi szükségletek és a természet védelme felett.
Délben indultunk el az egyetemről. Több százan voltunk, felkészülve, felszerelkezve – kapucniban, sisakkal, vállpánttal, minden kellékkel. Az egyik csoport egy hatalmas méretű katapultot tolt. Én pár ember mögött sétáltam, akik a Világbankot ábrázoló óriási papírbábút húztak. A papírmaséból kalapácsok hullottak az aszfaltra.
A tömegben felismertem a tavaly januári beiktatáson látott csapatot. Az ember ilyen dolgokra ösztönösen rájön, még akkor is, ha mindenki álarcban van. A hétköznapi beszélgetésekben és az online fórumokon riválisok voltunk. De egy ilyen helyzetben mindenki kelleni fog. Egyszer csak a rendőrség egy vízágyúval hajtott a tömeg felé. Egy álarcos anarchista odarohant, és betörte az ablakot, mielőtt ránk tudott volna lőni. A sofőr lekanyarodott és elhajtott.
„Ez őrület” – gondoltam. Azta!
Talán ha mindenki látta volna előre, mi fog történni, többen harcoltak volna olyan keményen, mint a könyv szerzője. Kevesen értették meg, milyen súlyosra fordulhatnak a dolgok.
Sajnos nem mi voltunk az egyetlen erő, akik a 21. század konfliktusainak határait akarták meghatározni. A több évszázados gyarmati erőszak által provokált szalafista dzsihádisták 2001. szeptember 11-én megtámadták a Pentagont és a World Trade Centert. A Bush-kormány neokonzervatívjai megragadták az alkalmat, hogy megszállják Afganisztánt, majd Irakot, és ezzel előidézték az általuk régóta áhított „civilizációk összecsapását”. Az új század vérfürdők sorozatával kezdődött.
Ez a hadüzenet elhomályosította minden más háború, minden más küzdelem lehetőségét, amiért az emberek harcolhatnának. Az Egyesült Államok hatóságai és ellenfeleik az al-Kaidában arra törekedtek, hogy rivalizálásukat a történelem központi konfliktusaként állítsák be, háttérbe szorítva a chiapas-i lázadókat és a seattle-i WTO-csúcstalálkozót megbénító tüntetőket.
Az Egyesült Államokban az autoriter szocialista pártok kihasználták a helyzetet, hogy átvegyék a kezdeményezést az anarchistáktól és más horizontálisan szervezett projektektől, és frontszervezetek (Not in Our Name a Forradalmi Kommunista Párt, ANSWER a Munkás Világ Párt) segítségével megszerezték az irányítást a háborúellenes mozgalom felett. Az antikapitalista mozgalom, alulról jövő kezdeményezései átadták helyüket a közömbös politikusok vezette reakciós tiltakozásoknak.
Az amerikai kormány elfogadta a Patriot Act-et. Az FBI fokozta a muszlimokat elleni műveleteit, de a környezetvédőket és az állatjogi aktivistákat is célba vették. A politikusok megerősítették és militarizálták a rendőrséget. 1999. november 30-án a seattle-i kormány mindössze 400 rendőrt állított fel a Kereskedelmi Világszervezet csúcstalálkozójának védelmére; 2017-ben 28 000 biztonsági ember védte Donald Trump beiktatását.
A tengerentúlon az Egyesült Államok brutális iraki és afganisztáni megszállása közel egymillió ember életét követelte, és még többeket állított át a dzsihádisták táborába. Az Iszlám Állam felemelkedése Irakban és Szíriában egy évtizeddel később megmutatta, hogy a megszállások csak erősebbé tették azokat az erőket, amelyeket a neokonzervatívok állítólag támadtak. 2010-ben, amikor a tunéziai forradalmi hullám indult, amely aztán az egész Közel-Keleten elterjedt, Szíriában részben az Iszlám Állam és támogatói miatt megtorpant. Sosem fogjuk megtudni, mit érhettek volna el az úgynevezett arab tavasz felkelései és más társadalmi mozgalmak a régióban, ha nem lett volna az úgynevezett „terrorizmus elleni háború” által okozott kár. Amikor a tálibok 2021-ben visszafoglalták Afganisztánt, csak még nyilvánvalóbbá tette, mennyire értelmetlen és pusztító volt az amerikai invázió.
Bassár el-Aszad több százezer ember élete árán őrizte meg hatalmát Szíriában, de végül mégis vesztett. Az Egyesült Államok ugyanezt tette Afganisztánban. Ezek az értelmetlen és szörnyű tragédiák csak egy kis ízelítőt adnak abból, ami ránk vár, ha továbbra is ezen az úton haladunk.
Az összes háború, megszállás és felkelés eredményeként tomboló erőszak és szegénység milliókat kényszerített Afrikából és a Közel-Keletről Európába. Hasonló történt az Egyesült Államok déli határán is, ahol az Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Egyezmény és a rendőrség és a félkatonai erők militarizálása egész régiókat borított vérbe. Az Atlanti-óceán mindkét oldalán a nativisták kihasználták a menekültek kétségbeesését, hogy egyszerre erősítsék fel a rasszizmust és a félelmet.
Eközben a volt keleti blokkban a kapitalista kizsákmányolás miatt rengeteg ember került rosszabb gazdasági helyzetbe, mint amilyenben a berlini fal leomlása előtt volt. Ez nacionalista hullámokat indított el, amelyek lehetővé tették olyan autokraták hatalomra jutását, mint Vlagyimir Putyin és Orbán Viktor. Modelljüket követve olyan politikusok kerültek hatalomra Amerikában és Nyugat-Európában, mint Donald Trump, Jair Bolsonaro és Giorgia Meloni. A középosztály leszakadásából fakadó dühét nyíltan fasiszta politikába csatornázták, és szavazóikat arra buzdították, hogy a szabad piac kudarcáért a menekülteket, a queer és transznemű embereket, a zsidókat és a „kommunistákat” okolják.
A tomboló iparosodás és az éghajlatváltozás tönkretette a partvidékeket és hamuvá változtatta az erdőket. A COVID-19-járvány, az összeesküvés-elméletek és a dezinformáció terjedése, a vagyon néhány milliárdos kezében való koncentrációja, a gázai népirtás: mindez ismerős lehet a hírekből számodra, hacsak nem történik valami még rosszabb, mire ezt olvasod. Az orosz invázió Ukrajnában nem az utolsó háború, ha tovább haladunk ezen az úton – háborúk jönnek, amelyeket az autokratikus hatalmak megszilárdítása tesznek lehetővé, és amelyek a gazdasági és ökológiai válság miatt elkerülhetetlenek. Ha megnézzük a menekültek politikai fegyverként való felhasználását a belorusz–lengyel határon vagy a foglyok ágyútöltelékként való felhasználását Ukrajnában, láthatjuk, hogy – ha nem változtatunk – az élet még ennél is olcsóbbá válik a 21. században.
2023 június 18-án, pontosan 24 évvel a londoni kapitalizmus elleni karnevál után, a New York Times címlapján megjelent cikk elismerte, amit mi már negyed évszázada mondunk: a kapitalista globalizáció katasztrofális vagyoni egyenlőtlenségeket teremt, tönkreteszi a bioszférát és szélsőjobboldali nacionalizmust szül. A cikk felsorolta az 1999-es átlagos antikapitalista tüntetők összes érvét egészen a Nemzetközi Valutaalap kritikájáig. Ezek a kapitalisták már azt kívánják, bárcsak mi nyertünk volna.
Mindezek a tragédiák még nem történtek meg, amikor a könyvben leírt küzdelmek zajlottak. Ki tudja, ha többen küzdöttünk volna és keményebben, talán elkerülhettünk volna néhányat közülük.
De nem hibáztathatjuk a könyv szerzőjét. Mindig az első sorokban harcolt.
Az anarchista fekete blokk felvonul, hogy szembeszálljon a rendőrséggel a 2001 áprilisában Québec Cityben zajló zavargások során, amelyek a tervezett (és végül sikertelen) „Amerikai Szabadkereskedelmi Övezet”(FTAA) kezdeményezés ellen irányultak.
Néhány évvel a könyvben leírt események után találkoztunk egy könyvvásáron. Felismertem az utcáról, de soha nem beszélgettünk úgy igazából.
Pedig azonnal jól kijöttünk egymással. Amikor személyesen találkoztunk már nem számított, hogy én egy kalandvágyó (társadalomból) lemorzsolódott voltam, ő pedig egy unalmas platformista.
Tudni akarta, hogy kiadjuk-e a folytatását egy bizonyos vitatott memoárnak, amelyet egy szökésben élő bűnözőről írtunk. „Politikai szempontból lényegtelen” – mondta. „De mint történet, nagyon izgalmas.”
Nem osztottam a lelkesedő véleményét. Úgy gondoltam, hogy a humor ugyan kompenzálja a karakterek kidolgozatlanságát, de megélhetési bűnözőként a téma teljesen banális volt. Azért adtuk ki, hogy aláássuk a külvárosi gyerekek materializmusát és bizonytalanságát, nem azért, hogy olyan tapasztalt anarchistákat vonzzunk, mint ő.
De nem hagyta annyiban:. „Ugyan már, írnod kell egy folytatást!”
Azt mondtam neki, írjon saját memoárt, amelyben elmeséli az utcai kalandjait. Na azt- mondtam- érdemes lenne kiadni.
Csak két évtizedbe telt neki megírni.
A világtörténelem egy hatalmas színpad. Az egész emberiséghez mérve mindnyájunk csak a milliárdok egyike. De rajtunk múlik, hogyan állunk hozzá a drámában betöltött szerepünkhöz. Nézőként tekintünk e magunkra, és passzívan elfogadhatjuk a sorsunkat – vagy főszereplőként elindulhatunk felfedezni, milyen hatással lehetünk az események folyására.
A könyv szerzője az utóbbi utat választotta. Ennek eredményeként meglepően sok történelmi eseményben vett részt a századfordulón. Kalandjainak sora tanúskodik arról, hogy egy ember mennyi mindent elérhet egy kis elszántsággal, legyen szó társadalmi békéről vagy heves konfliktusokról. Szerencsére túlélte, és egy kis bátorítással sikerült leírnia tapasztalatait.
Az eredmény az a értékes történelmi dokumentum, amelyet most a kezedbe vehetsz. Nem mindenkinek van rá lehetősége, hogy három kontinensen éljen át korszakokat meghatározó utcai harcokat, és van lehetősége egy ilyen emlékiratot írni. Buenaventura Durruti nem volt ilyen szerencsés.
Peter Kropotkin Egy forradalmár emlékiratai vagy Emma Goldman Élem az életem című művéhez hasonlóan ez a könyv is első kézből származó beszámolót nyújt egy döntő jelentőségű korszakról. Egy ilyen szövegből többet lehet megtudni a dolgok valós állásáról, mint bármely másodkézből származó összefoglalóból.
De ez nem egyszerűen egy történelmi referenciaanyag. A könyvben leírt küzdelmek egyike sem ért véget. Mindegyik sokkal nagyobb léptékben és még nagyobb téttel folytatódik: küzdelem a fasizmus, és a határokon tomboló erőszak ellen, az ökoszisztéma és az emberi közösségek kapitalizmusnak való alárendelése, a rendőrség és a hadsereg erőszakossága, az autokratikus hatalom ellen.
Lehetett volna egy másféle háború – és ma is lehetséges. Ha a kapitalizmus felszámolásának kudarcából a századfordulón két évtizednyi mészárlás, gazdasági válság, ökológiai katasztrófa és fasiszta reakció következett, akkor gondoljunk bele, mi fog történni, ha most nem állunk a kihívás elé. A történelemnek nem kell úgy alakulni, ahogy 2001-ben alakult – nem kell az eddigi úton továbbhaladnia. Ez a könyv azért is aktuális, mert egy olyan történetet mesél el, amelyet nektek kell befejezni.
Ezekben a küzdelmekben sokféleképpen lehet részt venni. A fasisztákkal és a rendőrökkel való fizikai harc csak egy a sokféle taktika közül, és lehet nem is a legfontosabb. A könyv szerzőjétől megtudhatjátok, mások mivel próbálkoztak előttetek, és mit tehettek ti magatok. Mi, az előző kör túlélői, veletek együtt fogunk harcolni.
Ha nem gyorsítjuk fel a folyamatot, a kapitalizmusnak még egy évszázad vagy több kell a összeomlásához. Olyan háborúkat hoz el, amilyeneket eddig nem láttunk. Az ebből következő katasztrófa romjai pedig mindnyájunkat maguk alá temetnek.
Harcoljunk együtt egy jobb jövőért! Lehetséges egy másféle háború.
„A sötétség évszázadai után már innen is láthatjuk a napot egy új hajnal horizontján.”
Further Reading
- The Anti-Deportation Collective
- The Battle of York
- Epilogue on the Movement against Capitalist Globalization
- Genoa 2001: Memories from the Front Lines
- It’s Safer in the Front: Taking the Offensive against Tyranny
- Québec City, April 2001: The Revolutionary Anti-Capitalist Offensive
- “This Hotel Is a Detention Center”
